78. mese

A törpék kincse (Szavak száma: 1938)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg gróf. Ennek az öreg grófnak volt egy fia és egy leánya. Busut, így hívták a fiút, és Emőse, így hívták a leányt, nagyon jó testvérek voltak. Mikor atyjuk meghalt és a rossz emberek kiűzték őket kastélyukból, nem hagyták el egymást, hanem együtt indultak ország-világ, szolgálatot keresni.

Mentek, mendegéltek. Már koromsötét volt, mikor egy kis faluba értek. A legelső ház ajtaján bezörgettek.

Egy hófehér szakállú öreg ember nyitotta ki az ajtót.

- Jó estét, édes öreg apánk! - köszöntötték a gyermekek.

- Fogadj Isten, gyermekeim! - felelt az öreg. - Szerencsétek, hogy édes öreg apátoknak szólí­tottatok, mert különben a küszöb előtt lett volna a helyetek. Hát mi járatban vagytok?

- Szolgálatot keresünk, szegény, árva gyerekek vagyunk!

- Jól van, megfogadlak benneteket. Te, fiam, kecskéimet legelteted ott fenn, ama sötét romok árnyékában. És te, leányom, a libáimat legelteted itt lenn víz mellett.

A két testvér szolgálatba állott. Busut őrizte a kecskéket ott fenn, ama sötét romok árnyéká­ban, Emőse pedig leült a víz mellé a zöld fűre és őrizte az úszkáló libácskákat. Később mind a ketten elszunnyadtak, mert éhesek is voltak, álmosak is voltak. Mikor másnap reggel föléb­redtek, nem érezték többé az éhséget. Úgy tetszett nekik, mintha nagy lakomán lettek volna, hol pompás ételekkel és italokkal laktak jól.

Busut lejött a magas hegyről kis hugához. Csodálkoztak nagyon, hogy sehol sem látják a kis falut, melynek legelső házában tegnap az öreg ember felfogadta őket és így nem találják meg gazdájukat. Híven őrizték tovább a rájuk bízott jószágokat. Vad gyümölcscsel, gyökerekkel és kecsketejjel éltek. Bízva bíztak, reménykedtek, hogy majd csak előkerül a gazda is.

Így telt el sok idő, mikor egyszer Emőse, a füvön pihenve, csodálatos hangokat hallott a föld alól. Arany-, ezüstcsörgést. Aztán olyan hangokat, mintha az aranyat, ezüstöt számlálta volna valaki.

- Egy... kettő, három... ötven... száz... ezer... százezer... millió... tiz millió...

Emőse felébredt.

- Jaj, Istenem, ennyi tenger pénze az édes atyámnak sem volt, pedig az gróf volt.

Körülnézett és maga mellett a földön egy fényes pénzdarabot pillantott meg. Félretette. Csill­ogó arany volt. Épen ekkor jött Busut, édes tejet hozott kis hugának. Emőse elmondta neki álmát és megmutatta a fényes pénzdarabot.

- Jó volna talán ásni a pénz után? - szólt a kis leány.

- Hagyjuk azt, édes hugom, amit a jó Isten nekünk szánt, megleljük azt úgy is, ha nem szom­jazunk olyan nagy kincs után. Őrizzük a ránk bízott jószágot és mi is megkapjuk jutalmunkat.

De tél felé közeledett az idő. Busut félt, hogy huga megfázik így a szabad ég alatt, azért fenn a régi várkastély romladozó udvarán egy kis kunyhót épített. Ide húzódtak télire a jó testvérek.

A mint itt ültek, üldögéltek késő este, egyszerre csak betoppan hozzájuk az öreg ember, ki őket szolgálatba fogadta:

- No, fiam, leányom, jól őriztétek kecskéimet, libáimat, mától fogva felmondom a szolgálatot. A kecskéket, libákat elhajtom, de ti itt maradhattok ebben a várban, mert erre ugyan a madár sem jár. Fizetéstek az a pénzdarab, mit Emőse az őszszel a fűben talált.

Ezzel az öreg ember eltűnt.

A két testvér megelégedett a fizetéssel és mint a kik jól végezték munkájukat, nyugodtan aludták át az éjszakát. Azaz, dehogy aludtak. Mikor javában aludtak volna egyszerre édes dal csendült a fülükbe. Arra felé tekintettek, a honnan a dal hangzott.

Hát uram fia, mit látnak? Bizony nem mást, mint két iczinke-piczinke kis alakot. Olyan kicsinyek voltak, hogy Busutnak és Emősének a czipője sarkáig sem értek. Két valóságos kis törpe. Az egyik férfi volt, a másik nő, aranyos ruhában.

- Hát ti mit kerestek itt az én birodalmamban? - kiáltott az iczinke-piczinke kis ember olyan hangon, hogy Emőse megremegett tőle.

- A te birodalmad? - kérdé Busut bátran, - hiszen én magam építettem ezt a kis kunyhót a szanaszét heverő kövekből.

- Csakhogy azok a kövek és minden, a mit itt látsz, ötszáz esztendeje vannak birtokomban, - felelt az iczinke-piczinke ember. - Úgy van, úgy, hiába bámulsz rám. Két rossz testvér lakott itt, ebben a várban, a kik folyton czivódtak, hogy kié legyen a vár. Czivódtak őseik kincsei fölött. A jó Isten aztán úgy büntette meg őket, hogy egy zivataros éjjel összeomlott a vár­kastély, a kincseket pedig a föld nyelte el. Én őrzöm itt, ezt a birtokot, enyém itt minden. De mivel én látom, hogy ti jó testvérek vagytok, nem bánom, egyezségre lépek veletek. Legyen a tietek, a mi a föld felett van; legyen az enyém, a mi a föld alatt van.

- Jól van! - szólt Busut - áll az egyezség!

Az iczinke-piczinke emberke karját nyújtotta iczinke-piczinke feleségének és kiosontak az udvarra. Busut és Emőse utánuk néztek. Az iczinke-piczinke házaspár felugrott a kút párká­nyára és onnan beugrott a vízbe.

Másnap, a mint felébredtek, azt hitték, csak álom volt az egész.

Körülnéztek. Az egyik sarokban egy rozsdás fűrészt és egy rozsdás fejszét pillantottak meg. Busut kezébe vette a szerszámokat és így szólt:

- Ejnye, milyen jó, hogy ilyen pompás szerszámokat lelek. Építek én olyan házacskát, hogy egész kényelemmel lakhatunk benne a télen át, nem kell itt a hideg kövek közt fagyoskod­nunk.

S valóban elkezdődött a vidám munka. Emőse is segített bátyjának. Nem nagy fáradságba került, csak fel kellett emelni a fejszét és az magától kivágta a legvastagabb fát is. Aztán a fűrészt bele kellett illeszteni a fatörzsbe és az olyan csinos deszkákat fűrészelt, mint a legelső fűrészmalom.

Mikor készen állt a szép, kényelmes házikó, Emősének eszébe jutott, hogy jó lesz eladni a talált pénzdarabot, mely most már az övék, hisz az öreg embertől ezt kapták bérül. Elmentek hát az egy napi járásra fekvő városkába, hol épen vásár volt. Eladták az aranypénzt, vettek rajta tehenet, tyúkokat, házi eszközöket, mindent egy szekérrel, mire csak egy kis háztartásnál szükség van.

A tél elmult. Sohasem fáztak. Mindig hordott Busut elegendő fát az erdőről. Sohasem éhez­tek, mindig főzött Emőse elegendő eledelt. Mikor tavasz lett, Busut lekaszálta a nagy füvet a romkastély udvaráról. A mint így kaszál, egyszerre csak egy óriási vasajtóra bukkan. Az ajtó nyitva volt. Felemelte. Hosszú lépcsősor tárult fel előtte.

Azonnal hívta ki testvérét.

- Gyere, Emőse, menjünk le ezeken a lépcsőkön.

- Hát menjünk, nem bánom! - felelt a kis leány.

Megindultak. Mindaketten számlálták a lépcsőket.

- Szász... kétszáz... ezer... kétezer... ötezer...!

- Ötezer lépcső! - szólt Emőse. - Mit gondolsz, Busut, régen jövünk már?

- Egész éjjel! - felelt Busut; - de már a végén vagyunk.

Valóban leértek. Egy pompásan berendezett és nagyszerűen kivilágított terembe értek. Senkit sem láttak a teremben. Csak mikor jobban körültekintettek, látták, hogy a terem egyik részé­ben egy arany hinta van és ezen hintáztat egy iczinke-piczinke ember egy iczinke-piczinke kis asszonykát. Megismerték azonnal, hogy ez az a kis házaspár, a ki náluk fennjárt az őszszel.

A kis ember Busut elé ugrott és megszólítá:

- Te Busut! no ne bámulj, hogy tudom a nevedet. Hé, te gróf úrfi, nem tartottad meg a szava­dat. Hisz úgy egyeztünk, hogy a mi a föld felett van, legyen a tied és a mi a föld alatt van, az meg lesz az enyém. Hé, fiú, te megszegted az egyezséget, lejöttél a birodalmamba. No most ezért dolgot adok!

Ezzel az iczinke-piczinke ember feltárt egy nagy ajtót, halomszámra hevert ott az arany és ezüst.

- Gyertek ide, - szólt most a testvérekhez. - Te, Busut, számláld meg az aranyat! És te, Emőse, számláld meg az ezüstöt!

Busut és Emőse beléptek az ajtón. Vakító fénynyel árasztotta be a föld alatt lévő termet a sok drágaság.

Busut és Emőse hozzáfogtak a számláláshoz. Számláltak sok száz milliomon felül, mikor egyszerre Busut ezt gondolá:

- Ej, ennek a piczi jószágnak ennyi kincse van, nekem meg nincs semmim, veszek belőle egy zsebbel!

Emőse is épen ekkor gondolkozott így:

- Mit csinál ez a kis ember, ezzel a sok kincscsel itt a föld alatt. Nekik ennyi, nekünk semmi; tele szedem a zsebemet.

Ezt gondolva, egymásra nézett a két testvér, de ugyanabban a perczben tovább számláltak.

- Nem, nem bántjuk a másét!

És nem vettek el egy darabot sem a sok kincsből.

Kimondhatatlan jó érzés szállt most a szívükbe, elkezdtek dalolni és vidáman végezték munkájukat.

Várták, hogy majd csak előjön az az iczinke-piczinke ember, de az csak nem mutatta magát.

Mikor készen lettek a munkával, felmentek ismét az ötezer lépcsőn, a vasajtó becsapódott utánuk és eltünt nyom nélkül; többé meg sem lelték.

Ezentúl csendesen éltek magukban, dolgozva, mulatozva.

Egyszer aztán Busut nagyon beteg lett. Emőse éjjel-nappal virrasztott mellette.

- Oh, édes jó Istenem - sóhajtott a lányka - ne hagyd meghalni az én kedves, jó bátyámat, vagy ha elveszed, haljak meg én is!

Több napig feküdt már Busut elerőtlenedve, mikor egy reggel csak egész vidáman ébredt és felülve ágyában szólt:

- Kedves húgom, köszönöm a pompás bort, mit az éjjel velem itattál. Teljesen meggyógyított.

Emőse csak mosolygott, mert neki bizony sem bora, sem semmiféle orvossága nem volt, ő hát nem adhatta bátyjának a finom bort. Bátyja bizonyosan álmodta azt.

De sebaj, hálát adott az Istennek, hogy bátyja ismét egészséges. Csendesen éltek, éldegéltek tovább békében, szeretetben. Busut igen szép kis kertet készített az omladozó vár udvarán. Emőse virágágyakat és veteményeket rendezett el benne. Esténként a virágok közt levő kis gyep­padra telepedtek, onnan néztek fel a romokra. Azoknak a romoknak már ők minden zegét-zugát átkutatták és bebarangolták.

A mint egy este így üldögéltek a holdvilág fényénél, melynek sugarai az udvar közepén levő kútba estek: egyszerre csak különös mozgást láttak ott.

- Tán csak álmodom! - gondolá Busut.

- Milyen szép álmom lesz most! - suttogá Emőse is.

S nézték, figyelmesen nézték, a mint a kútból sok-sok apró emberke kapaszkodik fel, hason­lók ahoz, a ki már kétszer megjelent előttük. Ezek a kis emberek mindannyian mester­embe­reknek látszottak. Egyiknek arany kalapács, másiknak malterkanál, véső, fúró, szekercze, fűrész volt a kezében. Fürgén ugráltak ki ezek a kis törpék a kútból és egy szempillantás alatt ellepték az udvart, felkúsztak a falakra. Hemzsegtek mint a dolgos hangyák. Fúrtak, faragtak, kalapáltak, meszet, téglát hordtak, szegeztek, falaztak. Szóval építettek.

Mikor készen állott a pompás épület, festették a szobákat, díszítették a csarnokokat, bútoroz­tak, berendeztek mindent. Még a harangot is megöntötték és felhúzták a várkastély tornyába. Erre épen kivirradt. Hajnalt kezdtek harangozni.

A harangkongásra Busut és Emőse fölriadtak. Ekkor már a kert is parkká volt alakítva. Előttük magasra lövelt a víz a szökőkútból.

Busut és Emőse a szemüket dörzsölték:

- Oh, Busut - szólt a kis lány, - ha valóban ilyen volna a mi omladozó várunk, úgy mi csak­ugyan grófok lehetnénk újra.

- Kedves Emősém - felelt a bátya - nem kivánok én semmi egyebet, csak téged tartson meg a jó Isten, csak légy mindig jó kedvű és szeress úgy, mint én téged szeretlek.

- Édes bátyám, hisz én jobban szeretlek, mint saját magamat.

A két testvér megölelte egymást.

Ekkor az iczinke-piczinke törpe állt elébük és szólt:

- Busut gróf és Emőse grófnő, ime átadom váratokat. Ötszáz év óta őriztem én itt a romokat, kincseivel együtt, őriztem addig míg találtam egy testvérpárra, kik ily önfeláldozó szeretettel ragaszkodnak egymáshoz. Meggyőződtem, hogy ti szegénységben is becsületesen éltek, min­den kísértésnek ellenálltok és a szeretet sohasem fogy ki szivetekből. Ime, átadom a felépített várat, átadom a törpék kincsét is, mely ama vasajtó alatt rejlik. Jutalom ez jóságtokért, munkásságtokért. Éljetek boldogul!

Erre az iczinke-piczinke ember kis feleségével együtt karonfogva ujra eltünt. Eltüntek vele az apró mesteremberek is, nagy hangon kiabálva:

- Éljen Busut gróf, éljen Emőse grófné!

A nap ragyogó fénynyel kelt föl az égbolton. A testvérek bámulva tapasztalták, hogy a mit az éjjel láttak, nem volt álom.

A régi várkastély ott állt teljes pompájában, felépítve.

Nem sok idő telt el és a vár alján is benépesítette a testvérpár az elhagyatott környéket. Gyönyörű kis helységet építettek arra a helyre, hol idejövetelükkor csak falut találtak. A falu végére pedig, hol az öreg ember háza állott, templomot emeltek a jó Isten dicsőségére.